A nagy nyugdíjrablás - 1. rész

Március végével lezárult a magánnyugdíjak csendes államosításának egy újabb szakasza. Azt nehéz lenne megmondani, hogy ez volt-e az utolsó. Egyrészt már csak kb. 74 ezer "renitens" maradt a kasszáknál, másrészt viszont a maradók vagyona még mindig sok tízmilliárd forint, ami újra és újra megmozgathatja a kormányzat fantáziáját. Ha kicsit szorít a cipő, talán újra megkísérlik a még maradókat is "megmenteni".
Bár a magánkasszák rendszerének úgy gondolom hosszú távra lőttek és a folyamat már nem visszafordítható, én azért itt a ravatalon szólnék pár jó szót a halottról.
A történet lényegében a kilencvenes évekre nyúlik vissza, amikor nálunk is felismerték, hogy az akkori (és egyben jelenlegi) felosztó-kiróvó nyugdíjrendszer hosszabb távon nem fenntartható. Ez ugye úgy működik, hogy a most dolgozók járulékából fizetjük a jelen nyugdíjasainak ellátását. Sajnos azonban ezzel több probléma is van.
Egyrészt a népesség öregszik, így egyre kevesebb aktív korúnak kell eltartani egyre több nyugdíjast. A járulékokat nem lehet az egekbe növelni, így a költségvetésnek egyre nagyobb mértékben kell beszállnia a finanszírozásba. Ha ezt nem bírja - és sajnos nem bírja - akkor a nyugdíjak értéke kezd el csökkenni.
De nem csak ez a baj. Sajnos a fenti rendszernek vannak egyéb káros mellékhatásai is. Az idősek kiszolgáltatva érzik magukat. Úgy érzik, hogy bár végigdolgozták az életüket, a nyugdíjuk értéke az utánuk jövő generációk gazdasági teljesítményétől függ. Az aktívak szintén méltánytalannak érzik a helyzetet. Magas járulékokat fizetnek azért, hogy mások nyugdíjat kapjanak, miközben Ők - ez a vélemény egyre erősebben jelen van a társadalomban - már majd nem számíthatnak a megélhetéshez elegendő nyugdíjra. Ez az egész oda vezet, hogy aki csak tudja, elkerüli az adó és járulékfizetést, miközben a rendszer távolról sem nevel öngondoskodásra. Az emberek továbbra is minden gondjuk megoldását az államtól várják, annak ellenére, hogy egyre kevésbé hisznek benne, hogy az állam képes lesz eleget tenni ennek az igényüknek. Arról nem is beszélve, hogy szembeállítja a különböző társadalmi csoportokat egymással. Ezen problémák jelentős részét - persze nem mindet -  a magánkasszákra épülő nyugdíjrendszer megoldja.
Egy ideális világban, mikor a dolgozók nyugdíjjáruléka - a munkáltató által fizetett is - a saját elkülönített számlájukra kerül, már nem biztos, hogy megéri a jövedelmekkel csalni. Ha csak minimálbért kapok hivatalosan és a többit zsebbe, akkor nem csak az államnak fizetendő adót csalja el a munkaadóm, hanem az én saját számlámra kerülő nyugdíjjárulékomat is. Amíg a nagy kalapba ment a mostani nyugdíjasoknak, ez kevésbé érdekelt. De ha ez egy olyan számlára utalódik (vagy nem), ami a nevemen van, évente kapok az egyenlegéről kimutatást és a gyerekeim öröklik ha velem történik valami, akkor már nem mindegy. Ha viszont munkaadóként feketén nem csak a valós és a bevallott bér különbözetét kell odaadnom, hanem a be nem fizetett nyugdíjjárulékot is, akkor annyival kevesebb a különbség, hogy azért esetleg  nem éri meg trükközni. Nyilván a fekete jövedelmek nem szűnnének meg egyszerre, de egy ilyen világban biztos "fehérebb" a gazdaság. A rendszer nem állítja szembe az embereket egymással és ösztönzi az öngondoskodást, ami átgyűrűzve az élet más területeire  további jó hatással van a gazdaságra. Miután annyi lesz az ellátásom, amennyit én kerestem meg a korábbi munkám során nincs kire mutogatni.  Ha az első generáció minden tagja nem is tanulja meg a leckét, az utánuk jövők már - elődeik kárán - biztosan. Mindemellett az államnak sem kell a nyugdíjkassza hiányát minden évben kitolnia, hiszen nincs hiány.
De ha ilyen szuper ez a magánnyugdíj, akkor miért nem vezettük be már rég? És miért farolunk ki belőle?
Sajnos az átállás nem megy egykönnyen. Ha mostantól mindenki a saját jövőbeni nyugdíjára takarékoskodik, akkor ki fizeti a mai nyugdíjasok ellátását? Ebbe a költségvetés azonnal belerokkanna, így az átállás csak nagyon hosszú idő alatt mehet végbe. Erről szólt a nyugdíjreform. Az indulásakor a munkaerőpiacra először belépők számára kötelező, a többieknek önkéntes rendszer úgy indult, hogy a dolgozók után kifizetett munkaadói- és munkavállalói járulék kb. 75%-a ment az állami kalapba, 25%-a pedig a magánkasszába. Az így fizetők majd nyugdíjas korukban az államtól csak a nyugdíjuk kb. 75%-át kapják, a maradékot a magánkasszájuk fogja fedezni. Ezzel elindultunk az öngondoskodás felé, miközben a mostani ellátás finanszírozására csak a befizetések kisebb része hiányzott, ami még kezelhető szintű volt. Még ez is GDP arányosan jelentékeny mértékben növeli évről évre a folyó hiányt. Ezzel a módszerrel nagyjából négy generáció alatt át lehet alakítani az állami nyugdíjrendszert magánná. Amikor már mindenki nyugdíjas aki csak a járulékai 75%-át fizeti az állami rendszerbe, addigra nagyjából mindenki csak annyit is kap onnan, így a rendszer egyensúlyban van. A következő generációval el lehet kezdeni az 50-50%-os felosztást, így újra csak 25%-nyi hiányzó befizetés terheli a rendszert. És így tovább. Sajnos azonban kevés olyan politikus van, aki négy generációra előre gondolkodik. A rendszer előnyei csak hosszú távon és fokozatosan jelentkeznek, míg a hiány növekedése azonnal fáj, ráadásul a bevezetés után évről évre nő a mértéke, amíg újabb és újabb évjáratok lépnek be a csak 75% állami járulékot fizetők táborába, de még "nem jönnek ki" az első, az államtól csak 75%-ot kapó nyugdíjasok. Az utóbbi években ez a feszültség a rendszerben egyre nőtt, amit a válság még tetézett. Az sem segített, hogy az EU nem engedett a nyugdíjreformot folytató keleti országoknak, akik kérték, hogy a fent vázolt okból az államkasszából hiányzó összeggel csökkenthessék a kimutatott hiányt, hiszen az ott gyűlik a magánkasszában és csökkenti majd az állam egy jövőbeni (a nyugdíjasoknak fizetendő) kötelezettségét. A politikai akarat egyre fogyott, a rendszer elkezdett omladozni, de erről majd a folytatásban...

A devizahitelezés felfutásának okai és felelősei

Az Országgyűlés elfogadott egy jelentést, ami a fenti kérdést vizsgálta. A jelentés megállapította, hogy gyakorlatilag mindenki felelős - a most hatalmon lévőkön kívül - és persze okos javaslatokat is tesz, de menjünk sorjában.

A jelentés szerint felelősek a (baloldali) kormányok, a PSZÁF, a jegybank, a bankok és a hitelfelvevők is. Mindezen nehéz lenne vitatkozni, inkább csak a felelősség mértékén és formáján időznék el egy kicsit. 

Nézzük fordított sorrendben. 

A hitelfelvevők valóban felelősek, de nem abban, hogy devizában vettek fel hitelt. Sokan túlzottan eladósodtak - és a közhiedelemmel ellentétben senkinek sem tartottak fegyvert a fejéhez, hogy hitelt vegyen fel - nem mérték fel jól a lehetőségeiket és a kockázatokat, de ezért az elmúlt években komoly árat is fizettek. Hogy devizahitelt vettek fel az önmagában nem volt hiba - legalább is nem az Ő hibájuk. Egy vicces mondást idéznék: "Egyél tehénszart! Tízmilliárdnyi légy nem tévedhet!" Az nagyon cinikus magyarázatnak tűnik, hogy idehaza mindenki hülye, köztük a pénzügyekben jártas emberek is (ők is devizában adósodatk el), vagy hogy mindenkit sikeresen megvezettek a csúnya, gonosz bankok. Egyszerűbb és logikusabb, hogy abban a helyzetben devizahitelt felvenni volt a racionális és jó döntés. Nem véletlen, hogy ilyen mértékben csak nálunk futott fel a devizahitel, a cseheknél vagy a lengyeleknél ez nem probléma. Pedig ugyanazok a bankok vannak jelen a piacon mint nálunk. Csak nálunk csúnya, gonoszok? Az más kérdés, hogy ki tehet arról, hogy sokan még mindig nem értik a devizahitelek működését? Az is elgondolkodtató egy kicsit, hogy ma a nem teljesítő ( értsd: nem tudják fizetni) forint és a deviza lakáscélú hitelek aránya közel azonos. Ez alapján felmerül a gyanú, hogy nem az a legnagyobb probléma az emberek szempontjából, hogy a hitelüket devizában vették fel, hanem hogy elvesztették az állásukat, csökkent a bérük, stb...

A bankok felelőssége is vitathatatlan. Rosszul mérték fel a kockázatokat, sokaknak adtak hitelt akinek nem lett volna szabad, nem akadályozták meg, sőt üzleti gyakorlatukkal hozzásegítették az embereket, hogy rossz pénzügyi döntést hozzanak. De ezért ők is súlyos árat fizetnek. Persze itt is vannak kivételek, de általánosságban nem gondolom, hogy félretájékoztatták volna az ügyfeleket, szándékosan olyan hitelt adtak volna nekik, ami az ügyfeleiknek nem volt előnyös. Akkor a devizahitel választása volt racionális döntés, arról pedig nem tehet a bank, ha az ügyfél nem érti a tájékoztatást. Ha Magyarországon az lenne a jogosítványhoz jutás feltétele, hogy az autókereskedő felolvassa a kreszkönyvet a vevőnek és aláíratja vele, hogy megértette, még nem Ő lenne a felelős a több balesetért.

A jegybankot már kevésbé tartom felelősnek. Ez ugyanis nem a jegybank dolga. És ennek megfelelően eszköze sincs. Időnként felemelte a hangját, hogy a -főleg rendszerszintű - kockázatokra felhívja a figyelmet, de a kutya se figyelt rá. Nem volt túl népszerű azon véleménye, hogy korlátozzák a hiteleket, mikor úgy tűnt ez mindenkinek jó. Az emberek ezt igényelték, a száguldó hitelezés pörgette a gazdaságot, az építőipart, a foglalkoztatás növekedését, a bankok jövedelmezőségét és hajlandóságát, hogy a vállalatokat és az önkormányzatokat is lazábban finanszírozzák, nőttek az adóbevételek, stb...

Kicsit "ludasabb" a PSZÁF. Tett ugyan lépéseket, de ezeket sokszor késve, a hitelközvetítők káros elburjánzását én például egyértelműen a számlájára írnám. De a problémát itt el is kezdeném átterelni egy másik síkra. Egy olyan országban, ahol egy ilyen szervezet csak látszólag független, ekkora politikai ellenszélben racionálisan nem várható el, hogy betölti a funkcióját. Ezen azt értem, hogy mivel népszerűtlen lett volna korlátozni a devizahitelezést, ez ügyben a PSZÁF sem igyekezett nagyon.

A 2002-2008 közötti kormányok felelőssége egyértelmű, de én kicsit bővíteném is a kört. A támogatott hitelek azelőtti rendszere költségvetési szempontból fenntarthatatlan volt, de ezeket nem megszüntetni, hanem átalakítani kellett volna. Az, hogy a devizahiteleknek Magyarországon nem volt alternatívája (a horror magas forintkamatok miatt)  nem a bankok vagy az emberek hibája, hanem a mindenkori kormányoké, nem csak 2002-től. Csehországban azért nem volt igény devizahitelre, mert a koronában mért kamatok alig haladták meg az eurokamatokat. Hogy a hitelek "túlfutottak", arról szintén nem az egyének vagy a bankok tehettek, hanem a kormányzat. Ezeket - ahogy más országokban meg is történt - lehet törvényi eszközökkel korlátozni. Senki nem vállalta fel ezt az akkor politikailag népszerűtlen dolgot. (Ha mondjuk túl sok könyvtárost képzünk, nem a jelentkező hallgatók, vagy az iskolák a felelősek. A kormány dolga csökkenteni a képzési helyek számát). Bár a pénzügyek '90 óta egyre jobban átszövik az életünket, de a mai napig sincs iskolarendszerbe épített általános pénzügyi ismereteket célzó oktatás. Nem csoda, hogy az emberek képtelenek felmérni pénzügyi döntéseik következményét. Ez megint csak a mindenkori kormányok felelőssége. Az elkészült jelentés talán egyetlen hasznos és előremutató javaslata, hogy ezt teremtsék meg.

És bár elegáns a politikai ellenfelekre kenni mindent, de még egyszer hangsúlyoznám, hogy fentiek nem csak a 2002-2008 közötti kormányok felelőssége - bár természetesen az Övék nagyobb - hanem a mindenkori politikai elité. Az akkori ellenzék nagyon hatékonyan tudott fellépni a Neki nem tetsző dolgok ellen, akár a népszavazásig is elmenve. De 2008 nyaráig nem emlékszem egy parlamenti felszólalásra sem, amiben korlátozni szerették volna a lakosság devizahitel felvételét. Meg az sem rémlik, hogy a Fideszes vezetésű városok - pl. Esztergom, Hódmezővásárhely, Debrecen - figyelembe véve városukra leselkedő és a rendszerszintű kockázatokat, frank helyet inkább forintban bocsátottak ki kötvényt.

Az én véleményem összefoglalva, hogy a gazdasági élet szereplői - bankok, vállalkozások, magánszemélyek - ugyan felelősek a devizahitelezésért, de ennek bőven meg is fizették az árát. Felelősek az adott időszak kormányai is és jogosan ők legalább politikai értelemben megbűnhődtek.

De a fő felelős szerintem '90-től mindmáig a teljes politikai elit, ami úgy tűnik nem csak hogy nem kíván felelősséget vállalni, de nem is tanul a hibáiból. Ennek pedig megint csak mi fogjuk meginni a levét.

Itt igazolásként rögtön ki is térnék a bizottság egyik okos javaslatára, miszerint "a kormány vizsgálja meg a devizahitelek felvételkori árfolyamon történő forintosításának lehetőségét". Ez politikailag nyilván nagyon népszerű. Csak épp marhaság. Hoztunk egy döntést. Néhányan úgy döntöttek, hogy vállalva a magasabb kamatokat forinthitelt veszek fel. A többség az olcsóbb devizahitelt választotta, az alacsonyabb kamatokért és törlesztőrészletekért cserébe vállalva az ezzel járó kockázatot. Most, hogy a kockázat realizálódott, vissza kellene Nekik csinálni?! Ez nem tűnik fairnek a forinthitelesekkel szemben, a szerződéses partnerükkel szemben és a pénzügyi felelősségünket sem növelné. De ha ez megtörténhet, akkor már ne álljunk meg félúton! 2008-ban ahelyett, hogy szerény 6-8%-os kamatú bankbetétbe fektettem volna, a magasabb hozam reményében - vállalva a kockázatot -  7300 forintért OTP részvényeket vettem. Ma 4000 forint az árfolyama. Javasolnám, hogy a vásárlási áron váltsák vissza nekem! A veszteséget pedig lenyelhetné a bank, hiszen Ők hibásak az árfolyamcsökkentés miatt! Ha jól dolgoztak volna, nőtt volna az árfolyam! Ha ezt megvalósítjuk, további ötleteim is vannak! Lehet, hogy politikai pályára kellene lépnem...

Arany - az eladható befektetés... és hír

Nem szívesen okozok csalódást, de nem fogok befektetési tanácsokat adni. Nem azért, mert ehhez nem érzem magam kellően felkészültnek (egyébként tényleg nem) és nem is azért, mert nem hiszek a Guruk mindenható tanácsaiban. Egyszerűen nem ez a blogom célja. Visszatérve a "Gurukra", ahogy én látom, egy Warren Buffettet az különböztet meg egy gyengécske befektetési tanácsadótól, hogy előbbi mondjuk 55%-ban találja el, hogy egy eszköz jó befektetés lesz-e, míg utóbbi csak 45%-ban. Legalább is ami a kinyilatkoztatást illeti. Ez nem olyan nagy különbség, hogy egy nagy nevű tanácsadó véleményére azonnal befektessünk. Hát még az enyémre...
Unalomig ismertek az érvek pro és kontra az arany jövőbeli árfolyammozgására vonatkozóan. Nagyon sok olyan van köztük - szintén pro és kontra -  amikkel nehéz vitatkozni. De nem is erről akarok írni. Ami miatt elővettem a témát, hogy nem csak az arany lett divatos és eladható befektetés, hanem minden az arannyal kapcsolatos apró hírt úgy tálalnak a portálok, mintha valami egetverő szenzáció lenne.
A minap azt olvastam egy főcímben, hogy micsoda "rossz hír az aranynak: india még nagyobb adót vet ki rá". Nosza elolvastam, Indiában igen nagy a privát aranykereslet, ez valóban hat némiképp az árra, hátha valami fontosat tudok meg! A hír egyszerű, India emeli az arany behozatali vámját, ami csökkenően hat majd a keresletre - ez logikus - ez pedig az arany árára. Nos aki csak ennyire gondolja végig, rögtön rohan megszabadulni az arany befektetéseitől és ha elég sokan teszik, a jóslat rögvest önbeteljesítővé válik...
De h kicsit jobban végiggondolom, annyira már nem is tűnik riasztónak a dolog. Indiában 2%-ról 4%-ra növelik az importvámot! Bár ez dupla vámot jelet - ami gondolom jól jön a költségvetésnek, valójában csak 2%-os költségnövekedést jelent. Ha az elmúlt 4-5 évben duplájára emelkedő aranyár nem riasztotta vissza az indiaiakat az aranyvásárlástól, meg merem kockáztatni, hogy ennek a drasztikus adóemelésnek sem lesz akkora hatása. Viszont kíváncsian várom az "ellenhírt"! El tudnám képzelni például a következőt: Afrika egyik legnagyobb aranybányájában múlt kedden egyszerre három csákány is eltört, ami jelentős kiesést okozott a termelésben. Ez a kínálati kiesés rövid távon az arany árának emelkedését idézheti elő...
Nem mernék jóslatokba bocsátkozni az arany jövőbeli árfolyammozgását illetően. Arra viszont mernék fogadni, hogy nem az indiai importvámon, vagy egy bányaomláson fog múlni. Hacsak nem valami ilyen hír  lesz egy pánikszerű vétel/eladás kiindulópontja.

Magyar Állam - az új tőzsdeguru

Szeretem olvasni a Napi Gazdaságot online, sok érdekes és jó cikk található az oldalon. Meg persze néha nagy  marhaságok is. Ma azt a főcímet olvastam, hogy "milliárdokat tőzsdézett össze a magyar állam". A cím azt sugallja, hogy zseniális államunk ezt is milyen jól csinálja és rengeteg pénzt keresett. Rögtön eszünkbe juthat, hogy ezt szembeállítsuk a csúnya magánnyugdíj-pénztárakkal, akik meg - a hülyék - csak eltőzsdézni tudták a pénzünket. De mi is történt valójában?
A dolog oda nyúlik vissza, hogy a jóságos állam nemes egyszerűséggel kvázi államosította magánpénztári megtakarításokat. Persze ez így nem pontos, hiszen a visszalépők önkéntesen léptek át az állami pillérbe. Az ilyen önkénteseket mifelénk "kubai önkénteseknek" hívják, de nem térek el a tárgytól. Államunk birtokába így csekély készpénz mellett nagy mennyiségű értékpapír, közte sok-sok magyar részvény került. Ezt szép lassan értékesíti, ahogy a cikkben is írják, folyamatosan "csepegteti". Szóval a meglévő részvényállományát nem  "tőzsdézte", hanem tőlünk kapta. És a rajta az idei évben keletkezett árfolyamnyereség hozta a milliárdokat, amiről az állam nem sokat tehet, ahogy persze arról sem tehetett amikor a tőzsde esett és a részvényvagyonán milliárdokat bukott. Még mielőtt azért egyet odaszúrok hadd védjem meg az Államot a cikk kapcsán. Nem tehet róla, hogy a napi online félrevezető címmel közölt cikket arról a tényről, hogy az Állam kezében lévő részvény portfólió értéke az utóbbi időben nőtt.
És a beígért döfés: Mikor azt mondtam, hogy az állam a részvényeit nem "tőzsdézte", az kicsit pontatlan volt. Tőzsdézett is ugyanis. Vételi ajánlatot tett a Rába részvényekre - ami marginális tétel - valamint vett egy hatalmas 21,2%-os Mol portfóliót szerény 1,88Mrd Eur áron . Utóbbit 23 ezer forintért (plusz az apró). A Mol mai záróára kicsit 19 ezer forint felett alakult. Ez ugye a tavaly májusi vásárlástól  több mint 20%, azaz 100Mrd forint feletti bukó. Persze a Mol pakett visszavásárlásának célja nem tőzsdei árfolyamnyereség elérése volt. De ha konkrétan arról vetünk számot, hogy mennyit is "tőzsdézett" össze az Állam, akkor bizony ez a kicsit több mint 100Mrd forint mínusz kell, hogy beugorjon.

IMF, csőd - összeesküvéselméletek

Miniszterelnökünk azt találta mondani a héten, hogy nem rajtunk múlik az IMF megállapodás. Ő már két hónapja ül a tárgyalóasztalnál és várja az IMF-et. De nem jönnek.
Meg tudom érteni, a szomszédom is hasonló cipőben jár. Először nem akart elmenni dolgozni. Úgy gondolta inkább "unortodox" módon teremti elő a család betevőjére valót. A felesége egyre nagyobb nyomás alá helyezte, hogy térjen észhez. Erre először kuruckodott egy kicsit - még egy kokit is kapott az asszony - de végül beadta a derekát és kijelentette, hogy dolgozni fog! Azóta ül a nappaliban, issza a fröccsöt és várja a munkaadókat. De nem jönnek. Pedig a múlt héten már a kutyát is megkötötte.
Komolyra fordítva, sokan találgatják, hogy miért is halogatjuk ezt az IMF/EU hitelmegállapodást. A leggyakoribb megfejtések kissé leegyszerűsítve:
a) egyrészt kicsit "kuruckodunk", ami jól jön belpolitikailag bizonyos szavazói körökben,
b) nem akarjuk, hogy olyan gazdaságpolitikai lépésekre kényszerítsenek, amikhez nem füllik a fogunk.
De ez tényleg elég ok? Egyrészt ez igen drága játék. A piacról jelenleg 7-8% kamaton finanszírozzuk magunkat. Az IMF hitel kamata kb. 2,5%. A hírek 20Mrd EUR körüli keretről szólnak, azaz ha ezzel váltanánk ki azonos összegű piaci finanszírozást, az éves szinte úgy 300 milliárd megtakarítást jelentene. Csak azzal, hogy aláírnánk a megállapodást, a kockázatok csökkenése miatti kamatcsökkenés sok-sok tízmilliárdot hozna.
Sokak szerint fenti két ok nem elég ekkora pénz kukába hajításához, különösen mert ha nem is közvetlen és direkt módon, de a piac is kikényszeríti a szükséges gazdaságpolitikai lépéseket. Akkor mi lehet még mögötte?
Erre van egy barátomnak egy érdekes elmélete. Ennek megértéséhez egy kicsit visszakanyarodnék az államcsőd fogalmához és a nem túl távoli argentin és friss görög csődeseményhez. A csőd nem azt jelenti, hogy mostantól az állam nem fizeti vissza a kölcsöneit és azok eltöröltetnek. Csak azt, hogy nem tud szerződés szerint teljesíteni és felfüggeszti a visszafizetést. Ilyenkor elkezd alkudozni a hitelezőkkel a feltételek módosításáról. Ebben az alkuban egészen más mondjuk az IMF vagy az EU és más egy egyszerű kötvénytulajdonos pozíciója. Előbbiekkel lehet egyezkedni átütemezésről, kamatmódosításról, de a tartozást valószínűleg teljes összegben vissza kell előbb-utóbb fizetni. Utóbbiaknál már nagyobb a mozgástér. Nézzük csak a friss görög példát: A kötvénytulajdonosok 100 egység magas kamatozású kötvényét becserélik kicsit kevesebb mint 50 egység kb. 3% kamatú, hosszabb futamidejű új kötvényre. Azaz nőtt a futamidő, csökkent a kamat és eltűnt a tartozás több mint fele. Mindezt a kötvénytulajdonosok jelentős hányada "önkéntesen" vállalta, a többieket belekényszerítették az egyezségbe. Mindez persze az EU hitelét nem érintette, az megmaradt 100%-ban visszafizetendőnek.
Na itt jön a barátom elmélete. Azt mondja, hogy ha Ő miniszterelnökként államcsődre játszana - vagy legalább is nem zárná ki annak esélyét, hogy csődbe megyünk - akkor erősen vonakodna lecserélni az államkötvényeit IMF/EU hitelre. Még akkor is, ha rövid távon ez sokba kerül.
Szerintem tovább gondolva az ötlete több ponton sántít, de összeesküvés-elméletnek azért megteszi...

Bankok és egyoldalú szerződésmódosítás

Fenti témát a lakossági jelzáloghitelekre (és ezen belül is a kamatváltoztatásokra)  hegyezném ki, mert itt a legélesebb a kérdés és személyesen is sokakat érint.
Született egy törvény tavaly év végén ami ezt a sok indulatot kavaró kérdést szabályozza "az átlátható árazás biztosítása érdekében". Április 1.-től életbe is lép, de nem tiltja a bankok egyoldalú szerződésmódosítását, csak korlátozza és szabályozza! Miért?! Van olyan elvetemült ember, aki szerint ez fair dolog?! Hát  van. Itt vagyok például én. Sőt, nem csak fair, de szükséges is. De mielőtt kifejteném, tennék némi pontosítást.
Nem azt állítom, hogy minden egyoldalú módosítás rendben van. Az indokolatlan módosításokat meg kell tiltani és teljesen transzparenssé kell tenni, hogy milyen okból és pontosan milyen mértékben módosíthat egyoldalúan egy bank. De az indokolt módosításokat bármilyen sajnálatos is, nem lehet kizárni, mert az a hosszú lejáratú hitelezés végét, de legalábbis extrém módon történő megdrágulását jelentené. Szóval tiltani nem lehet, de azt igazából én sem értem, hogy a jelzáloghitelek 2000 környéki tömegessé válásához képest miért kellett 12 év ahhoz, hogy ezt megfelelően leszabályozzák?
Hogy a "milyen esetben indokolt?" kérdésre válaszoljak, újra visszatérnék ahhoz, hogyan is működik leegyszerűsítve a banki hitelezési tevékenység. A bank általánosságban nem a saját pénzét kockáztatja. A betéteseknek kamatot ad amiért rövidebb-hosszabb időre lemondanak a pénzükről, majd az így gyűjtött forrásokat kölcsönadja a hiteligénylőknek. A betéti kamatokra (forrásköltség) rászámolja az adott ügyletre eső működési, tranzakciós, kockázati, stb... költségeit, plusz az elvárt profitját és az így kapott "marzzsal" megfejelve állapítja meg a hitelei kamatát.
Mi ezzel a gond? Tegyük fel, hogy a betétesek átlag 10%-on hagyják a bankban a pénzüket, a bank marzsa a lakáshiteleknél 5%, egyszerűen adódik, hogy 15% a fix és kőbe vésett hitelkamat. Mi indokolhatja a változást? Sajnos míg a hitelesek 10-20 vagy még több évre szeretnek felvenni hiteleket, a betétesek többnyire csak néhány hónapra helyezik el a megtakarításaikat, így nem lehet előre látni, hogy a hitel teljes futamideje alatt milyen kamaton tudja a bank finanszírozni a hosszú távra kiadott hitelt. Az évek során a forrásköltségek (betéti kamatok) jelentős változása irreálissá változtathatná a kőbe vésett fix hitelkamatot.  Egy bank ilyen kockázatot nem vállalhat fel, így vagy nem lenne aki hitelt ad, vagy a lehetséges kamat emelkedések kockázatát is be kellene építsék az áraikba és fenti 10%-os betéti kamatok mellett 15 helyett mondjuk 20% lenne a hitelkamat. Létezik emellett egy vicces harmadik megoldást is: Ha mindenki, aki adott futamidőre - mondjuk 20 évre - szeretne hitelt, hoz magával valakit, aki hajlandó húz évre fix kamatra és felbonthatatlan módon elhelyezni azonos összegű megtakarítást... Egyik sem hangzik túl jól.
Nem csak hogy szükséges tehát lehetővé tenni a kamatok indokolt esetben történő változtatását, de így egyenlőek a feltételek. Ne felejtsük el, hogy Nekünk ügyfeleknek is van lehetőségük egyoldalúan szerződést módosítani. Ha a bankok hajlandóak is lennének fix és változtathatatlan feltételekkel hitelezni, akkor lenne egyenlő feltételű a szerződés, ha mi ügyfelek sem módosíthatnánk azt egyoldalúan. Mit jelentene ez? Például, hogy mivel a bank extrém ( a mi szerződésszegő magatartásunkkal összefüggő) esetek kivételével nem mondhatja fel a szerződést, azaz nem mondhatja, hogy előbb, vagy más ütemezésben fizessük azt vissza, Nekünk sem lenne lehetőségünk elő- vagy végtörleszteni. Maga a végtörlesztés lehetősége pedig ügyfelek kontra bankrendszer viszonylatban a fix kamatok ügyfél általi egyoldalú csökkentését is jelentik! Mert ha mondjuk három éve a fenti 10% betétek -15% hitelek időszakában vettem fel hitelt, de ma 5% betéti kamatok mellett a bankok 10%-on kínálnak a bankok új hiteleket, mit teszek? Kiváltom a régi drága hitelemet egy új 10%-osra, azaz gyakorlatilag egyoldalúan kamatot csökkentettem a bankrendszerrel szemben. Ha ez fair a csökkenő kamatkörnyezetben, márpedig szerintem fair, akkor a bankok (indokolt mértékű) kamatemelése is fair kell legyen emelkedő kamatok mellett.
Ha csak a kamatok mértékére hegyezem ki a problémát, akkor a megoldás egyébként pofon egyszerű. Vannak úgynevezett referencia kamatok - például jegybanki alapkamat, állampapír hozamok, stb... - amik szoros összefüggésben vannak a bankok forrásköltségeivel. Fix és tetszőlegesen módosítható kamatozású hitelek helyett egyszerűen csak olyat szabadjon szerződni, ami valamely referencia kamat plusz konkrét marzs kamatozású - például jegybanki alapkamat + 5%. Így a kamat kedvező és kedvezőtlen irányba is transzparens és fair módon változhat csak.
Az áprilistól életbe lépő törvény végre ezt kötelezővé is teszi. Nagy segítség lesz abban, hogy egyrészről megakadályozza az indokolatlan egyoldalú lépéseket, másrészről pedig, hogy elfogadtassa az ügyfelekkel az indokolt - de számukra kedvezőtlen -változások "fair" voltát.

IMF hitel és államadósság

Ha én vagyok az egyetlen, aki félrevezetőnek - vagy nevezzük inkább félreérthetőnek - tartja a kormányzati kommunikációt IMF hitel ügyben akkor elnézést. Nekem úgy tűnt, hogy a kommunikáció azt sugallja, hogy a Bajnai kormány alatt felvett nagy összegű IMF hitel eladósította az országot (növelte az államadósságot) és a jelenlegi kormány azért (is) küzd oly derekasan egy újabb hitelkeret ellen, hogy az adósság ne növekedjen tovább. Mivel a mostani esetleges hitelkeret - de nevezhetjük védőhálónak is - kapcsán napról-napra változik a  kommunikáció, így inkább általánosságban írnék arról, hogy egy IMF-től felveendő, az államadósságot finanszírozni hivatott hitel önmagában mennyivel járul hozzá az adósság növekedéséhez.

Röviden semmivel. De hadd magyarázzam el ezt is egy rendhagyó köznapi példán keresztül:

Legyen Magyarország helyett a vizsgált "szervezet" a Kovács család. Kovácsék havi összes jövedelme ("GDP"-je) 2012-ben 500eFt, azaz éves 6 millió. Van 4,8 millió tartozásuk ("államadósság"), ezt még később részletezzük. A normál kiadásuk 5,95 millió + a tartozásaik után fizetett kamatok, évi 350eFt, összesen 6,3 mFt. Ez alapján Kovácsék költségvetéséről elmondható, hogy a GDP arányos államadósságuk (4,8mió/6mió) 80% és bár a költségvetésük elsődleges egyenlege (6mió bevétel -5,95mió kiadás) pozitív, de a GDP arányos hiányuk ((6,3-6)/6) sajnos így is 5%. A gyakorlatban Kovácsék adóssága idén is növekszik 300eFt-tal. De hogy jön ide az IMF? Mindjárt oda érünk.

Kovácsék adósságát valakinek finanszírozni kell. Ezt Ők jellemzően két forrásból oldják meg. Részben különböző ismerős magánszemélyektől kapnak kölcsön rövidebb-hosszabb időre, akik ezért normál kamatot számítanak fel, de ez a kamat érzékenyen változhat annak függvényében, hogy mennyiben hisznek Kovácsék jövőbeni kölcsön-visszafizetési képességében. Ha az egyik kölcsönnnek lejár a  határideje, kérnek mástól, amiből az előzőt rendezik, valamint persze a "hiány" miatt mindig kicsit növelni is kell az összes kölcsönt. (Így nő lassacskán az államadósság, ami GDP arányosan ettől még nem biztos, hogy nő, hiszen Kovácsék jövedelme is általában évente gyarapszik.) Nevezzük a kölcsönadókat mondjuk "állampapír vásárlóknak", a tőlük felvett hitelt pedig "piacról történő finanszírozásnak". Ezen kívül Kovácsnak van egy gazdag anyósa (IMF néni), aki szintén ad Neki kölcsön ha kell, ráadásul minimális kamatra. De Kovács nem szeret Tőle kérni, mert IMF néni csak úgy ad kölcsön, ha belepofázhat abba, hogy mire költsék a konyhapénzt!

Sajnos azonban vannak olyan helyzetek, amikor nem lehet a nénit kikerülni. Néha elterjed a hír, hogy Kovácsék anyagi helyzete rosszabb mint eddig hitték és olyan magas kamaton tudja csak a piacról finanszírozni az adósságát, ami rémisztő módon megemelné a hiányt. 2009-ben például, miután bejött a válság, és az ismerősök azt a pletykát hallották, hogy Kovács elveszti az állását és így a család nem fogja tudni visszaadni a kölcsönkért pénzeket, még magas kamatra sem adtak Kovácséknak új hitelt a lejárók helyett. Ekkor Kovács egy nagyobb kölcsönt kért IMF nénitől, és ebből rendezgette a lejáró állampapír adósságát. Itt fontos megjegyezni, hogy attól, hogy egy nagy kölcsönt kapott IMF nénitől, még nem nőtt a Kovács család adóssága. Csak a strukturája változott (Több IMF, kevesebb állampapír). Az adósság attól nő, mert a család költségvetésében hiány van.

Epilógus: Kovácsnak hatalmas szerencséje, hogy a felesége és a gyerekei akik megválasztották a konyhapénz kezelőjének, nem értenek az államháztartáshoz. Simán benyelik, hogy minden IMF nénitől felvett hitel növeli az adósságukat, ezért inkább az állampapír-vásárlóktól kér kölcsönt. Pedig csak azzal százezreket spórolna a család, hogy nagyobb arányban támaszkodna IMF nénire és így alacsonyabb kamatokat fizetne a hitelei után. Ekkor persze le kellene nyelni a nénivel járó kellemetlenségeket is...

Hát, valami hasonló módon működik a mi kis országunk finanszírozása is...